„Ha mindenki az eszére hallgatna, a világ nagyon sötét hely lenne” – mondja Ivan, a lelkész az Ádám almái című filmben. Ez a dán, abszurd vígjáték az egyik kedvencem, benne van az első ötben, ahol már nem rangsorolok.
Annak, aki nem ismerné, itt a rövid ismertetője:
Az újnáci Adamra 12 hét közmunka vár. A büntetést a jólelkű pap, Iván közösségében kell letöltenie. A csupa furcsa alakból álló társaság kíváncsian tekint a jövevényre, akinek célja felforgató jellegű. Színleg a paplak kertjének büszkeségét, az almafát veszi célba, almatortát akar sütni, valójában Ivan lelkét akarja megtörni. Az almafa termése eközben ki van téve a madarak és a kukacok támadásainak, ráadásul villám is sújtja. Ivan úgy véli, az ördög packázik velük. Adam azonban igyekszik bebizonyítani, hogy mindez Isten műve, nem a gonoszé.
A film teli van szimbólumokkal: almafa, amit Ádámnak kell gondozni, villámok, amik Isten haragjának kisülései, romboló igazságok és építő hazugságok összecsapása. Utóbbi az, amiért ebbe a blogba kívánkozik néhány gondolat a filmből.
A racionális orvos – aki csak a betegséget látja, de semmit sem érez a betegei iránt – meséli el azt a történetet, ami megvilágítja az önáltatás nagymestereként élő Ivan lelkét. Megtudjuk tőle – illetve Adam tudja meg –, hogy Ivan gyerekkorában az alkoholista apjával élt, aki őt és a nővérét is verte, ráadásul meg is erőszakolta. Később fogyatékosként született meg Ivan gyereke, ezért a felesége öngyilkos lett. Nemrég pedig olyan agydaganatot fedeztek fel nála, ami gyorsan végez vele. Vagyis csak végezne, mert Ivan az egészről nem vesz tudomást. Valójában semmiről sem, csak a maga által kreált világ szabályai szerint hajlandó értelmezni a történéseket.
„Ravaschi-szindróma” – adja meg a diagnózist az orvos. Ravaschi egy indiai sportoló volt, aki elveszítette a lábait. A sokk hatására azonban nem volt hajlandó erről tudomást venni és hazaszaladt a csonkjain, ugyanúgy folytatta az életét, mint korábban, még edzésre is lejárt. Persze, a Ravaschi-szindróma nem létezik, ezt csak a forgatókönyvíró-rendező találta ki, de tanmesének tökéletes.
Ivan átveri önmagát, hogy ne kelljen a szörnyűségekkel szembesülnie, de ez élteti, sőt, így tud másokon is segíteni. Nem engedi a tudatának, hogy felfogja a tényeket, tudat alatt gyárt helyettük egy alternatív valóságot – és boldog, másokat is boldogít. Áldott önáltatás. A dolgok végül rendbe jönnek, de rendkívül abszurd módon. Erre mondják, hogy: Isten útjai kifürkészhetetlenek.
A film amellett, hogy súlyos kérdéseket feszeget, valójában karikatúra, erősen felnagyított karakterekkel, sarkított helyzetekkel. A kérdés mégis az, hogy hazudhatunk-e egy jobb világot magunknak, ha ezzel szebbé tesszük az életünket és a környezetünkét is. A kegyes hazugság nem is hazugság? A vonzás törvénye szerint élők hazudnak maguknak? És, ha igen, baj az egyáltalán?
Ha a bevonzás sikerült, akkor már senkit sem érdekel, hogy mekkorát lódítottunk. És addig is jó a kedvünk, kellemesen telnek a napjaink.
„Őrültség, de van benne rendszer.” (Ezt már Shakespeare írta.)
Nácsa János, Pécs